A metodista egyház tagjainak emlékezetében a Budakeszin működő árvaház, üdülő és szanatórium neve az egyház fennállásának legfényesebb korszakával fonódott össze, de történetének megírására mégsem került sor. Több mentségünk van erre. A háború utáni évtizedekben, a kommunista államban az egyház megmaradásán, a misszió életben tartásán fáradozók, akik még emlékeztek a háború előtti időkre keveset törődtek azzal, hogy emlékeiket leírják. A rendszerváltás után pedig, az egyház százéves jubileumához közeledve, amikor az egyház története iránti érdeklődés hirtelen felerősödött, azzal szembesültünk, hogy nincsenek irataink, amelyekből választ találhattunk volna a kérdéseinkre. Azok a szemtanúk, akik segíteni tudtak volna, már nem voltak közöttünk. Az évi konferenciai jelentéseken és a Békeharang régi lapszámain kívül nem maradt semmink, amiből összeállíthattunk volna egy képet a szociális munka virágkoráról. Először Szuhánszky T. Gábor tette kísérletet arra, hogy az elszórt hírekből készítsen egy vázlatot az egyház szociáldiakóniai munkájáról, majd Khaled A. László doktori disszertációjában az itthon elérhető forrásokból összeállította az addigi legteljesebb képet. Az azóta eltelt években a külföldi levéltárak anyagai segítettek egy-egy hiányzó darabot megtalálni a kirakóhoz, de John L. Nuelsen püspök zürichi hagyatéka, a reutlingeni levéltárban található centrálkonferenciai jegyzőkönyvek, valamint a madisoni levéltárban található missziós bizottsági iratok alapos átvizsgálása még várat magára. A Magyar Nemzeti Levéltár és Budapest Főváros Levéltára szintén tartogathat meglepetéseket.
Az 1921-ben Budakeszin vásárolt telkeken létrejött szociális intézmény 1924-re nyerte el végleges formáját, amelynek keretei között működött a második világháború utáni államosításig. Az első húsz év kétség kívül „a magyar szociáldiakónia virágkora”, az utolsó tíz év azonban pénzügyi nehézségekkel, személyi konfliktusokkal terhes időszak volt, amelyet a háború és a kommunista pár berendezkedése zárt le szomorú emlékeket hagyva maga után.
Munkaágak
A Budakeszin vásárolt épületekben elsősorban árvaházat kívánt működtetni az egyház, de már kezdettől szélesebb diakóniai munka bontakozott ki. Funk Márton szuperintendens álma egy olyan intézmény kialakítása volt, amely minden korosztály felé szolgál, és hathatós segítséget jelent a kor szociális bajainak orvoslásában. Ezzel a törekvéssel a magyarországi metodisták természetesen nem voltak egyedül, hanem beleilleszkedtek abba az európai áramlatba, amely a protestáns egyházakban a 19. század közepétől bontakozott ki. A belmisszió az egyházaktól elforduló tömegeket a szeretetszolgálat és közösségi alkalmak segítségével kívánta elérni, megnyerni egy bensőségesebb, személyesebb vallásosság számára. A német belmisszió fő képviselőit a metodista lelkészek közül többen személyesen ismerték, módszereiket átvették. Másrészt azt is meg kell állapítanunk, hogy a metodista szeretetszolgálat nem a belmisszió és nem az első világháború hatására jött létre, hanem a metodista mozgalom 18. századi megindulása óta annak lényegi elemét alkotta. A metodisták kezdettől együtt gondoltak „Isten igéjének hathatós hirdetésére és az emberi közösség, a társadalom alapvető szociális kérdéseinek megoldására”, fogalmaz bevezetőjében Szuhánszky T. Gábor az egyház szociáldiakóniai munkájának bemutatásakor.[1] A „praktikus szeretetmunka” Funk Márton ténykedésének is központi eleme lett. „A metodista egyháznak nem volna létjogosultsága, ha szótlanul menne el a sok szociális nyomor mellett”, írta a magyar misszió első ülésre írt beszámolójában.[2] Funk Márton érdeme, hogy külföldi létére nagyon élesen látta és megfogalmazta a korabeli Magyarország problémáit: a békeszerződés miatt harag, a rövidéletű Tanácsköztársaság okozta politikai felfordulás közéleti hatását, az alkoholizmust, az „egykézést” és sok más önpusztító jelenséget.
Az árvaház tehát kezdettől több volt, mint árvaház. Az egyes munkaágak a körülmények hatására, az adottságokat felismerve jelentek meg vagy szűntek meg, ha már nem volt rá igény. Az intézmény neve is ennek megfelelően változott, kezdetben árvaház, majd árvaház és aggok otthona vagy egyszerűen csak „otthon” néven emlegették, majd lett üdülőtelep, szanatórium. 1928-ban a neve hivatalosan Tábor, majd Tábor Diakonissza Szanatórium és Gyermekotthon lett.
A Budakeszin kibontakozó szeretetszolgálat elindítója tehát az a törekvés volt, hogy az „elveszett” szenttamási árvaház pótlására az egyház új helyet találjon. Az 1921-ben vásárolt telken, a rajta álló épületekben azonnal lázas munka kezdődött. Különösen a budapesti német gyülekezet női bizottsága segített sokat a házak berendezésében. Az árvaházat 1922. január 6-án nyitotta meg az egyház egy Frankfurtban végzett diakonissza nővér, Ottilie Kretschmer vezetésével. Akkor öt kisgyermek költözött be, a következő évben már 14-en laktak ott. Az ideálisnak valószínűleg a 12 fős otthon tűnt, hat fiú és hat lány gondozása (így működött a szenttamási árvaház is), ettől több gyermeket csak ritkán vettek fel. Számuk a következő években állandóan változott, 1932-ben azonban rászorultság hiányában ez a munkaág megszűnt.
Az árvagondozás a belmisszió legrégibb munkaága volt. A Protestáns Országos Árvaegyesület, az első egyházi árvákat gondozó intézmény 1859-ben jött létre Magyarországon. A rossz lakáskörülmények, az általános orvosi ellátás hiánya, a fertőző betegségek, járványok, a rossz munkakörülmények mind hozzájárultak ahhoz, hogy különösen a társadalom szegényebb rétegeiben az élet meglehetősen rövid volt. Gyakran maradtak apa, anya nélkül kiskorú gyermekek a család vagy a szomszédok jóindulatára szorulva, vagy a nagyobb városokban teljes létbizonytalanságban. A szülők nélkül maradt gyermekek gondozása a jövőre irányuló befektetés volt, a gyermeki lélek megmentése a keresztény közösség megerősítését is jelentette. Az elhúzódó háború miatt az árva, félárva gyermekek száma megsokszorozódott, a hadiárvákról való gondoskodás társadalmi méretekben is nagy figyelmet kapott, és a kibontakozó szociálpolitika egyik fontos ága lett. 1917-ben állt fel az Országos Hadigondozó Hivatal, amelynek feladata a hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák gondozása lett. Ez a jól szervezett, fontos társadalmi szükségletet kielégítő intézmény azonban 1922-ben megszűnt, és feladatait a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium egyik ügyosztálya látta el a későbbiekben, de már korántsem olyan hatékonyan.[3] Ezért a két világháború között az árvák, rokkantak támogatásában az egyházak oroszlánrészt vállaltak.
A metodista egyház, hasonlóan más egyházakhoz ezen a szükségen kívánt segíteni a maga lehetőségeihez mérten. Az árvák, utcán csellengő gyermekek sorsa miatti aggodalom a Békeharang lapjain is feltűnt, és az egyház lelkészei rendszeresen kérték az egyháztagokat, hogy segítsék a közöttük végzett szolgálatot. Az egyházi hírek között pedig örömmel számoltak be arról, ha adomány érkezett az árvaház javára.[4]
Az egyház felelősségteljesen végezte az árvaellátás szolgálatát, amelyet egy árvaügyi bizottság vezetése alá helyezett. A bizottság jelentéséből annyit tudunk, hogy sürgető feladatuknak tartották az árvaház működésének a szabályozását, a felvehető gyermekek körének pontos meghatározását, a végleges szabályzat azonban sajnos nem maradt ránk. Az árva, félárva gyermekek fölött az egyház teljeskörű felügyletet gyakorolt, de a vérszerinti családdal is igyekeztek jó kapcsolatot tartani. A testi szükségletek ellátásán túl a gyermekek lelki nevelésére is ügyeltek, és arra törekedtek, hogy a gyerekek szakmát is tanuljanak. A gyerekek oktatását azonban nem tudták magukra vállalni, a faluba jártak iskolába. Egy jelentésből kiderül, hogy az otthonban lovat is tartottak, mert szekéren vitték a gyerekeket az iskolába, hogy megkíméljék őket a hosszú gyaloglástól, amiből arra következtethetünk, hogy a gyerekek szükségleteit figyelembe vevő, szeretetteljes légkör uralkodott az otthonban.
A rohamosan fejlődő területen számos más szolgálatra is lehetőség nyílt, amellyel az egyház azonnal élt is. Ide kerültek az egyház gondozásában álló idősek, és a második világháború végéig folyamatosan végezték az idősgondozást 5–8 fővel. Az otthon egyik első lakója Frenz néni volt, aki férjével az elsők között csatlakozott a metodistákhoz. A gyermektelen házaspárról életük végéig az egyház gondoskodott. Az idősek ellátása hagyományosan a család feladata volt, ezért kevés rászoruló idős került az egyház látókörébe és csak néhány idős ember élt az otthonban.
Már 1921 nyarán, az első telek megvásárlása után néhány hónappal egy bérelt villaépületben (a Nasch-villában) gyermekeket nyaraltatott az egyház. A gyermeknyaraltatás ötlete a háború után megindult segélyakciók tapasztalatából fakadt. A közép-európai országokban, különösen a fővárosokban és a nagyobb városokban az élelmiszerhiány, a nyomorúságos lakáskörülmények miatt olyan állapotban volt a lakosság nagy része, hogy egy egyszeri élelmiszercsomag vagy egy ruhaadomány érdemben nem javított az állapotukon. A nehézségek nem kerülték el a lelkészeket, diakonisszákat sem. John Nuelsen püspök személyes tapasztalataiból hamar arra a következtetésre jutott, hogy az alul táplált, betegségek sújtotta szervezetnek többhetes törődésre van szüksége a regenerálódáshoz. A hozzá érkező adományokból először is a munkatársakat igyekezett segíteni. A püspöki kerület minden diakonisszája egy pár új lábbelit kapott, magára vállalta a beteg lelkészek gyógykezelésének költségeit, és két épületet vásárolt a kimerült, legyengült lelkészek nyaraltatására. Az osztrák és német gyermekeknek befogadó családokat kerestek, így indultak az első csoportok az északi országokba. (Otto Melle már a háború alatt, 1917-ben is küldött gyerekeket Bécsből a bácskai gyülekezetekbe négy-hat hétre, hogy a vidéki levegő és az ott elérhető bőséges táplálkozás javítson az egészségi állapotukon.) A gyerekek utaztatása azonban nem bizonyult egyszerű feladatnak, ezért merült fel az ötlet, hogy olyan épületekre van szükség, ahol a gyerekek üdültetése lakóhelyükhöz közel oldható meg.[5]
A püspöki kerületben először Ausztriában sikerült egy hegyvidéki üdülőt vásárolni gyermekek nyaraltatására. Otto Melle szuperintendens fáradozása nyomán 1920-ban nyílt meg Türnitzben az első otthon, amelyet újabb intézmények követtek.
Budapest rossz levegőjű, és a lakáshelyzetet illetően európai viszonylatban is nyomorúságos város volt, amin csak rontott a háború után, hogy több százezren költöztek át Magyarországra az elcsatolt területekről. A munkások jelentős része dohos pincékben, túlzsúfolt lakásokban lakott, ami a tüdőbaj melegágya volt, a menekülteknek sok esetben csak üres vasúti kocsik maradtak, amelyek képével tele volt a sajtó. A metodista egyház a háború után missziót kezdett a főváros munkásnegyedeiben, Angyalföldön, Újpesten, Kispesten. Valószínűleg ott találták meg azokat a beteg, rosszul táplált gyermekeket, akiket Budakeszire vittek, hogy a jó levegőn töltsenek néhány hetet, egészséges koszttal táplálják és felerősítsék őket, és nem mellesleg keresztény szellemű nevelésben részesítsék őket.
A táborozás minden alkalommal a gyerekek megfürdetésével, rongyos ruháik lecserélésével, „fejük rendbe tételével” kezdődött. Sokan életükben először fürödtek meg, aludtak vetett ágyban. Bőséges étkezésben sem volt addig része a gyerekek többségének. Az eredmény nem is maradt el, minden évben 1-4 kilót gyarapodtak a táborozó gyerekek. A napi háromszor megtartott áhítat, közös éneklés, imádság eredménye is megmutatkozott, a rossz magaviseletű gyerekek megszelídültek, amit a látogatóba érkező szülők is örömmel vettek észre. 1921-ben 150, 1922-ben 171, 1923-ban már 200 kisgyermek nyaralt a metodista otthonban. A gyermeknyaraltatás ekkor érte el a csúcspontját. A következő években a meginduló állami gyermeknyaraltatási program keretében sok fővárosi kisgyermek jutott el vidékre, másrészt jelentősen megcsappantak azok a külföldi adományok, amelyek a gyermeknyaraltatást lehetővé tették. Az egyház a szűkös forrásokból is folytatta ezt a munkát, és a következő években is nyaralhattak itt gyerekek, egy-egy nyáron mintegy százan. Azonban 1927-ben ezt a munkaágat teljesen megszüntették.
A gyermeknyaraltatás sok ember munkáját tette szükségessé. Az akciót mindig egy diakonissza testvér vezette, 1923-ban Andraskó Anna, 1924-ben Rémay Mária. A gyerekekkel való foglalkozásban, a főzésben a budapesti gyülekezet asszonyai segédkeztek. Közülük dr. Posewitz Tivadarné neve több évben is felbukkant. Valószínű, a lelkészek közül is többen kint töltötték a nyarat. A Békeharang híradásaiból tudjuk, hogy a Budakeszin tartott ünnepségeken számos vendég is megjelent, és nagy elismeréssel szóltak az itt folyó munkáról. Az első nyaraltatási akció végén, 1921 szeptemberében a falu elöljárói, közjegyzője, bírája és orvosa is részt vett az záró ünnepségen. A községi orvos egész nyáron figyelemmel kísérte a gyermekek állapotát, és szükség esetén ellátta a betegeket. Nagyobb baj egyszer fordult elő, 1922-ben vörhenyjárvány tört ki, amit sikerült kezelni, és a nyaraltatási akció végül sikerrel zárult.
E sikeres metodista vállalkozás kapcsán érdemes elmondani, hogy Magyarországon más jótékonysági akció keretében is sor került gyermekek nyaraltatására. 1917-ben, majd 1918-ban a Károly király gyermeknyaraltatási akció szervezői az Adriára vittek budapesti és főváros környéki ipari területekről gyerekeket.[6] (Így jutott el József Attila és testvére Abbáziába.) A jószándékú vállalkozás azonban különféle okok miatt csúfosan megbukott. A gyermeknyaraltatás ügye a Tanácsköztársaság idején lett a szociáldemokraták által szorgalmazott szociálpolitikai intézkedések egyik fő eleme. Az új politikai program a szociális problémák megoldását az állam feladatává tette, központosították a nyaraltatás ügyét is. Országos Gyermeküdülési Hivatal néven külön intézmény szervezte a gyerekek kiválasztását, orvosi vizsgálatát, összegyűjtését. A szerencsés kiválasztottak 1919 júliusában a Balaton és a Velencei-tó partján kisajátított villákban és üdülőkben tölthettek néhány önfeledt napot. A rövidéletű Tanácsköztársaság bukása után a tömeges gyermeknyaraltatás ügye lekerült a napirendről.[7] Az állami gyermeknyaraltatás azonban nem ért véget, ha nem is egyszerű a nyomára bukkanni ilyen kezdeményezéseknek. A rossz lakáskörülmények, alultápláltság okozta problémák megoldására még hosszú ideig az kínálkozott a legcélravezetőbbnek, ha a gyerekeket kiemelték a hétköznapi környezetükből és a szabadban töltött játékkal, bőséges táplálkozással felvértezték őket a betegségek és járványok ellen. Ahogy ezt a metodisták is tették, gondosan feljegyezve a súlygyarapodást, testi és lelki változásokat.
A svájci üdülőhelyekkel vetekedő klíma, a főváros közelsége sokakat vonzott Budakeszire. 1924 nyarán dr. Wallrabenstein Ferenc orvos, Wallrabenstein Jakab metodista lelkész öccse feleségével és két gyerekével Budakeszin nyaralt. A családtagok a sokat betegeskedő gyerekek miatt jöttek fizető vendégként Budakeszire, később Wallrabenstein Ferenc az otthon orvosaként is dolgozott.[8] 1925-től egyre többen jöttek olyanok, akik szívesen vették igénybe a kényelmes és jólevegőjű otthon szolgáltatásait, és ezért fizettek is. A külföldi adományok megcsappanása miatt egyre több anyagi nehézséggel küszködő otthonnak kiutat jelenthetett a fizető vendégek fogadása. Nuelsen püspök javaslatára 1927-ben megkezdték 30 olyan szoba kialakítását, ahol fizetővendégeket tudtak elszállásolni. Az üdülőtelep kialakításának irányítását Szalós Artúrra bízták.
Az évi konferenciai jelentésekből azt látjuk, hogy a tervet nem fogadta osztatlan lelkesedés. Sokan úgy érezték, a lelki munka megszenvedi, ha üzleti vállalkozás folyik a telepen, a befektetett energia, idő nem térül meg, nem hoz lelki gyümölcsöket. Szalós Artúr rendszeresen tartott áhítatot a látogatóknak, de nem volt népszerű ez a program, világias hangulat uralkodott el a telepen. 1928‒1929-ben az iskolaszanatórium bérelt ki helyiségeket. A gyerekek körében a minisztérium megtiltotta az áhítatok tartását, így az egyház nem hosszabbította meg a bérleti szerződést. A vállalkozás azonban anyagilag sikeresnek bizonyult (legalábbis a nagy gazdasági világválság kezdetéig), az otthont végre rentábilisan lehetett működtetni.
A Budakeszi telepen folyó szociális munkaágak között az 1930-as évek elején felbukkant az epilepsziások és szellemi fogyatékosok között végzett szolgálat is. Az évi konferenciai jelentések, a Békeharang cikkei több évben is hírt adtak erről a munkáról, ez azonban elsősorban Wallrabenstein Jakab és családja közös vállalkozása volt, és kevésbé metodista egyházi szolgálat. A „magyar Béthel” történetét övező homály eloszlatásához további kutatómunkára van szükség.
Gazdálkodás
A Budakeszi intézmény történetének egyik sötét foltja az intézmény gazdálkodása. Azt jól tudjuk, hogy az árvaház megalapítására nemzetközi segítség nélkül nem kerülhetett volna sor. Tudjuk azt is, hogy a külföldről érkező adományoknak az intézmény fenntartásában a következő években is nagy szerepe volt. Ezek mértékéről azonban már nincs információnk.
A konferenciai jegyzőkönyvek pénzügyi jelentéséből, a köszönőbizottságok megjegyzéseiből arra következtethetünk, hogy az egyház és annak szociális munkája jelentős mértékben a külföldi, elsősorban amerikai adományoknak köszönhetően működhetett. Az amerikai Külmissziói Bizottság (Board of Foreign Missions) kezdetben évi 10.000 dollárt utalt át a magyar misszió költségeire. Ez az összeg 1924-ben kevesebb, mint a felére csökkent. Némi korrekcióval az 1920-as évek második felében évi 6‒7000 dollár érkezett, a gazdasági válság után, 1933-ban viszont már csak 2900 dollár. Ezekben az években az európai egyházakban fontos kérdéssé vált a pénzügyi önállóság elérése, amely legkorábban a német és svájci metodista egyháznak sikerült. Ausztria, Jugoszlávia és Magyarország azonban továbbra is megmaradtak missziós területnek, amelyek a külső támogatástól függtek. A csökkenő amerikai támogatást Nuelsen püspök egészítette ki más forrásokból, valószínű a többi európai metodista egyház adományaiból.[9] A jelentések a magyar gyülekezetek növekvő adakozási kedvéről is tanúskodnak, bár sok esetben csak természetbeni adományt tudtak adni a gyülekezetek (ami az itthoni válságos gazdasági helyzetről is tanúskodott). Az árvaházat edényekkel, vászonneművel, élelmiszerrel (például búzával, mézzel) támogatták vidékről, ami jól jelzi, hogy a magyarországi gyülekezetek között is erősödött a connexio, az összetartozás érzése. A nyíregyházi ifjúság például egy telket bérelt, amelyet közösen műveltek meg, és a termény árát mindig valamilyen jótékony célra fordították, az egyik évben Budakeszire küldték, pedig a fiatalok többsége valószínűleg soha nem járt ott személyesen.[10] Az árvaház tehát nemcsak egy külföldről működtetett „vállalkozás” volt, hanem az egész magyar egyház szeretetszolgálatának terepe lett.
Az egyház, kihasználva a terület adottságait kezdettől igyekezett a lakók ellátását, legalábbis ami az étkezésüket illeti, saját forrásból megoldani. A villaépületek közötti telkeket is megvásárolták, ahol gyümölcsöt, zöldséget termesztettek, de állatokat is tartottak. A falu határában megvásárolt Deponte-mező nevű telek és az Őz-völgyi telek valószínű az állatok takarmányozását szolgálta. A gazdaság működtetésére kertészt alkalmaztak, aki a Fő utcai épületben lakott. Sajnos, az üdülőtelep gazdálkodásának erről a részéről semmilyen híradás nem maradt fenn.
Fontos megjegyezni azt is, hogy a jelentős befektetéseknek köszönhetően az üdülőtelep bevételt is hozott az egyházak. Mint említettük, az 1920-as évek közepén feltűntek az első fizetővendégek, és az egyházi épületegyüttes egy részét a püspök ötletére keresztény üdülőteleppé alakították át.[11] A munkálatok, a szobák kialakítása, vagy például a telep vízellátását biztosító villanymotor felszerelése jelentős kiadásokkal járt, amit kényszerűségből vállalt az egyház. A Tábor-üdülő 1927-től felekezetre, vallásra való tekintet nélkül fogadott nyaralókat fizetés ellenében.
A nagy gazdasági világválság idején a vállalkozói szemlélet még fontosabbá vált. Az Amerikából érkező támogatás radikálisan csökkent, majd a válság Magyarországra is begyűrűzött, amely 1932-ben tetőzött. Az egyház addigra olyan tartozásokat halmozott fel, hogy a misszió fennmaradása is kérdésessé vált. A válság mélypontján Magyarországon járt Ferdinand Sigg, John L. Nuelsen püspök titkára (1954-től 1965-ig maga is püspök), hogy az egyház pénzügyi helyzetet áttekintse, és segítsen megoldást találni a nehézségekre. Az egyház komoly megszorításokra kényszerült, számos missziós vállalkozással ekkor hagytak fel, de a Budakeszi üdülőtelep megtartása kiemelt cél maradt. A válságból kivezető út egyik lépéseként a Tábor-üdülőtelep 1932-től szerződést kötött a szomszédos tüdőkórházzal tüdőbetegek utógondozására. Így a következő években évi 110–150 tüdőbeteg gondozását látta el az üdülő, jelentős forráshoz juttatva ezzel az egyházat. Az 1930-as években az árvaház és az idősgondozás jelentette az egyház szociális misszióját, az üdülőtelep és a tüdőbetegek szanatóriuma pedig egy fontos bevételi forrást. Az evangélizáció lehetőségét persze a betegápolás is magában hordozta. 2015-ben halt meg idősebb Scholle Antal, aki a szanatórium betege volt a háború alatt. Itt ismerte meg feleleségét, aki akkor nővérként dolgozott ott. Mindketten halálukig a budapesti metodista gyülekezet tagjai voltak.
Munkatársak
A Budakeszin folyó szeretetszolgálat nemcsak anyagi eszközöket igényelt, hanem számos munkatársra, segítőre is szükség volt. A munka irányítását az első években Martin Funk szuperintendens maga végezte 8a budapesti gyülekezet támogatásával), majd 1927-től Szalós Artúrnak adta át a feladatot. Ebben az évben a szuperintendens hosszabb szabadságra utazott, hogy egészsége helyreálljon, amit a túlfeszített munka erősen próbára tett. Másrészt az intézmény gazdasági helyzete komoly beavatkozást igényelt. A szervezeti változásokat, és a keresztény üdülőtábor beindításához szükséges munkálatokat egy fiatalabb munkatárs felügyeletére kellett bízni, aki teljes idejét ennek a munkának tudta szentelni. Ez a munkatárs lett Szalós Artúr. Őt 1929-ben dr. Wallrabenstein Ferenc váltotta. A szenttamási gyülekezetből áttelepülő orvos régóta szoros kapcsolatban állt a magyar gyülekezetekkel. A Budakeszi telep vezetésére önként jelentkezett. 1931-ben a Jugoszláviából áttelepült Tessényi Jakob János lett ‒ szuperintendensi munkája mellett ‒ a Tábor igazgatója. Az 1930-as évek a Budakeszi intézmény virágkorát hozták el. A fizető vendégeket ellátó szanatórium és a biztosító társaságok révén beutalt fizető betegek ellátása annyi bevételt hoztak, hogy fedezni tudták a munkatársak bérét és az épületek fenntartását, karbantartását, sőt fejlesztésre is jutott. A gyógyító munkát például röntgenlaboratórium segítette.
A lelkészi felügyelet mellett a gyógyító munkát orvosok segítették. Dr. Wallrabenstein Ferenc után éveken át dr. Hajnal T. (akinek keresztnevét sajnos nem tudjuk) és dr. Ziegler Zsófia dolgozott a szanatóriumban.
Az árvaházban lakó gyerekek, az aggok otthonában lakó idősek, majd a fizető vendégek ellátását kezdettől diakonisszák végezék. A magyarországi metodista diakonisszák történetének megírása még várat magára. Nem egyszerű feladat a csendes, háttérben folyó szolgálatról adatokat gyűjteni, és az egyházi források sem igyekeztek a nevüket feljegyezni.
Az első Magyarországon működő diakonisszák a frankfurti Bethánia Otthonból érkeztek hozzánk, és valószínűleg nem magyarok voltak. Lakásuk a Margit körúton volt egy bérelt lakásban, 1930-tól a Zugligetben (valószínű, a református Filadelfia Diakonissza Egylet anyaházában) laktak a metodista diakonisszák. Az első jelentkező Magyarországról, Nagy Zsófia 1920-ban indult Svájcba, hogy ott ápolónői képesítést kapjon. A következő évben már öt lány utazott el, innentől kezdve Frankfurtba. A magyar diakonisszák a Bethánia Egylet kötelékébe tartoztak, és az egylet igazgatója döntött az elhelyezésükről. Valószínű, ezzel függött össze, hogy 1930-ban az egyház önálló diakonissza egyesület megalakítását határozta el. A magyar diakonisszák anyaháza ekkor a Felsőerdősor utcai épületben volt. 1931-ben John L. Nuelsen püspök a diakonisszák otthonát Budakeszin jelölte ki és rájuk bízta az üdülőtelep vezetését. A frankfurti Bethánia nem fogadta osztatlan örömmel a változást. A magyar lányok képzését újra Svájcban kellett megoldani.
A háború és az államosítás
Csak rövid utalásokat találunk a Békeharang számaiban és a jegyzőkönyvekben arról, hogy milyen nehézségekkel kellett megküzdenie a Tábor szanatóriumnak a háború alatt. Ahogy minden munkaágat, a szociális munkát különösen sújtotta a háború alatti infláció, a pénztelenség, a munkatársak bevonulása. Az üdülőtelep vezetése ekkor egy fiatal lelkészjelölt, Tessényi Zoltán, a szuperintendens fia kezében volt. Talán a tapasztalatlanság, talán a gondatlanság is közrejátszott a háborús helyzet mellett, hogy a virágzó intézmény a háború végére siralmas állapotba került. 1944 végén Budapest ostroma idején a Budai-hegyek hadszíntérré változtak, megszűnt a kapcsolat a külvilággal.
Amikor 1944-ben dr. Szalós Artúr lett Tábor szanatórium igazgatója és gondnoka, egy lelkészkollégának írt levélben beszámolt arról, hogy az épületek állaga leromlott, a tetőt évek óta nem javították, minden fát, ablakkeretet, zsalugátert, irodaszekrényt eltüzeltek. „Emellett minden megy tönkre semmi sem lesz javítva, aprófának ablakrámákat és zsalugáterokat tüzeltek fel szintugy járt az irodaszekrény is ami kívül volt a kuracsarnokban. Ugy látszik megtanulták az orosztól. A kapu kidőlve a kerítés a telek legnagyobb részén teljesen megsemmisült. A háztető már évek óta nem volt javítva.”[12]
A háborús vereség és a szovjet hadsereg megjelenésével az itt folyó munka sorsa is megpecsételődött. A szanatórium kormánybiztos felügyelete alá került, aki a szomszédos Korányi tüdőkórház főorvosa, Böszörményi Miklós volt. Az egyház hasztalan próbálkozott a szanatórium autonómiájának visszaszerzésével, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium elutasította a kérést. Az intézményt 1951-ben államosították és véglegesen a szomszédos kórházhoz csatolták.
Az itt élő gondozottak további sorsáról keveset tudunk. Néhányan más egyházi intézményekbe kerültek, egy házaspárt a Református Szeretetszolgálat Bethesda Kórházába költöztettek, mások visszatértek családjukhoz. Nem sokat tudunk a diakonisszák sorsáról sem. Az egyházakra mért csapás része volt a szerzetesrendek és diakonisszaegyletek felszámolása 1950-ben. Az egyházellenes harc fő céltáblája a katolikus egyház volt, de a protestáns iskolák, szeretetotthonok, diakonissza-egyletek sem működhettek tovább. Ennek a politikai harcnak egy mellékszála volt a metodista szeretetszolgálat felszámolása. Az utolsó évi konferenciai jegyzőkönyv szerint három diakonissza élt ekkor Budakeszin. Csoma Julianna diakonissza Szécsey János szuperintendenshez írt leveléből arra következtethetünk, hogy akárcsak az államosítás és minden más törvénysértő rendelkezés, így a diakonisszamunka megszűnése is helyi szinten, helyi illetékesek, megbízottak révén derült ki, az egyházvezetés megkerülésével.
„Kósa Józsi és Mária közölték velem kb. 10 nappal ezelőtt, hogy ha itt akarok maradni a diakonissa ruhát le kell tennem… Most arra kérem, hogy közölje velem, mint egyházi vezető mit tanácsol, illetve adjon egy olyan írásbeli nyilatkozatot, melyben felold az uniformis viselése alól. Természetesen én, ha ezt a lépést megteszem, akkor sem érzem magam az egyháztól elszakadva, vagyis a fejkötő viselete nélkül is diakonissának tartom magam és úgy is fogokélni.”[13]A szuperintendens válaszlevelét nem ismerjük. Csoma Juliannát a Bethesda Kórház fogadta be.
A metodista Tábor Diakonissza Üdülő és Szanatórium az 1948-ban minisztériumi irányítás alá helyezett szomszédos Állami Korányi Tüdőgyógyintézet (1952-től Országos Korányi Tbc Intézet) része lett. Az egyház számára Budakeszi és az intézményes szeretetszolgálat lehetősége, úgy tűnt örökre elveszett.
[1] Szuhánszky T. Gábor: A Magyarországi Metodista Egyház szociáldiakóniai munkájáról a 20. században. In: Keskeny utak, i. m. 263.
[2] Jegyzőkönyv a Magyarországi Püspöki Metodista Egyház első missziói üléséről, 19. Idézi Khaled A. László: A magyarországi metodizmus története 1920 és 1948 között. Egy vallási alternatíva esélyei Trianontól a fordulat évéig. PhD dolgozat, Pécsi Tudományegyetem, 2011. 98.
[3] Katika Tímea írása a Nagy Háború Blogon. https://nagyhaboru.blog.hu/2020/12/18/az_orszagos_hadigondozo_hivatal?utm_medium=doboz&utm_campaign=bloghu_cimlap&utm_source=kult
[4] Csg [Csopják Gábor]: Missziói élmények és megfigyelések vagy az árvakérdés. Békeharang, 1921. november 1. W[alrabenstein] J[akab]: Huszezer elhagyott gyermek. Békeharang, 1923. december 1.
[5] John L. Nuelsen levele Frank Mason North-hoz, 1921. augusztus 25. UMC Board of Missions. Administrative Files. Series of the Board of Missions of the Methodist Church. United Methodist Church Archives – GCAH, Madison, New Yersey.
[6] Szegő Iván Miklós cikke http://elsovh.hu/munkasgyermekek-nyaraltatasat-szervezik-karoly-kiraly-neveben/ és http://elsovh.hu/a-monarchia-bukasanak-jelkepe-az-1918-as-kiralyi-gyereknyaraltatas-kudarca-ii-resz/
[7] [7] https://filmarchiv.hu/hu/aktualis/filmhiradok-100-eve/1919-julius-a-diktatura-vegnapjai
[8] Békeharang, 1924. szeptember 1.
[9] Recommendations of the Corresponding Secretaries to the Board of Foreign Missions, November 1930. Zentralarchiv, Reutlingen, Germany.
[10] Békeharang, 1925. augusztus 1.
[11] Évi konferenciai jegyzőkönyv, 1927. Népjóléti Bizottság jelentése.
[12] Szalós Artúr levele Libstöckl Jenőhöz, 1946. február 28. MMEL V. Szalós Artúr iratai.
[13] Csoma Julianna levele Szécsey János szuperintendenshez, 1950. május 18. MMEL I.3. Szuperintendensi levelezés, 3. doboz.
Régi metodistákról 