Gary L. Roberts: Massacre at Sand Creek. How Methodists Were Involved in an American Tragedy (Abingdon Press, 2016) című könyvéről

Szokatlan vállalkozás keretében született meg Gary Roberts könyve az amerikai indiánok történetének egyik legvéresebb és legszomorúbb eseményéről, a Sand Creek-i mészárlásról: „megrendelésre” írta ezt a tényfeltáró munkát. 2012-ben az Egyesült Metodista Egyház floridai Tampában tartott Generálkonferenciáján Arapaho és Cheyenne indiánok kezdeményezték, hogy a konferencia tárja fel, milyen szerepet játszottak a metodisták és a metodista egyház az 1864-es tragédiában. A több mint száz áldozattal járó, nagyrészt asszonyokból és gyerekekből álló indián falu legyilkolása nemcsak az amerikai őslakosok emlékezetében él, de az amerikai nemzeti emlékezetben is megőrződött, tanúsítja ezt, hogy az internetes keresőoldalak Sand Creek nevére elsőként az 1864-es mészárlást kínálják fel, s rögtön megtudhatjuk azt is, hogy a másképpen Chivington-mészárlásként is emlegetett eseménynek a populáris kultúrában is számos feldolgozása létezik. Chivington ezredes eredetileg metodista lelkész volt, s itt el is érkeztünk a legkellemetlenebb kérdéshez: mit keresnek a metodisták (akiknek neves elődje, John Wesley még azért ment Amerikába, hogy az indiánokat megtérítse) védtelen indiánokat lemészároló vérszomjas katonák között. A könyv a történelmi tényekkel való bátor szembenézés szép példája, ami végül arra a következtetésre juttatja az (elsősorban amerikai) olvasót, hogy talán nem is azok vagyunk, akiknek gondoljuk magunkat.

 A Generálkonferencia egy tényfeltáró bizottság felállítását határozta el, amelyben laikusok és lelkészek vettek részt az indián törzsek képviselőivel, és nem mellesleg történészek munkájára is számítottak. A Történeti és Levéltári Bizottság koordinálásával megindult vizsgálódás végül egy többéves kutatómunkához vezetett Gary Roberts történész professzornak köszönhetően, s így az eredmény túlnőtt az eredetileg tervezett kereteken. A megbékélés jegyében zajló munka a metodisták felelősségét nem megkerülve a megismerésre és a megértésre helyezte a hangsúlyt. Így nemcsak az 1864-es év legrészletesebb krónikája került a vizsgálóbizottság, majd a szélesebb egyházi közvélemény elé, hanem egy olyan átfogó elemzés, amely bemutatja az amerikai őslakosok és a bevándorlók eltérő viszonyát az időhöz, a térhez, feltárja a föld iránti csillapíthatatlan vágy elfedésére szolgáló elméleteket, s egyúttal a metodista egyház viszonyát az amerikai történelem leglényegesebb témáihoz, a nyugati hódítás, az őslakosokhoz való viszony, a rabszolgatartás és a háború kérdéséhez.

A könyv első négy fejezete látszólag messziről közelít a témához, mert a szerző fontosnak tartotta, hogy ha csak vázlatosan is, de bemutassa mind a két világot, amely összeütközésbe került Észak-Amerikában. Roberts ezzel egyensúlyt igyekezett teremteni a mindenen uralkodni vágyó nyugati civilizáció és a teremtett világ egységének, harmóniájának fenntartására törekvő őslakos civilizáció látásmódja között. A szerző ugyanakkor igyekszik elkerülni az indiánokat idealizáló, a valóságtól távol álló romantikus ábrázolást is. Az első telepesek, ahogy a száz évvel később egyre messzebb hatoló földfoglalók nyilvánvalóan nem a modern etnográfiai ismeretekkel felfegyverkezve érkeztek, látásmódjuk erősen leegyszerűsítő volt, s negatív és ellenséges is egyben. Az Egyesült Államok létrejötte azon az előfeltételezésen alapult, hogy a meghódított földhöz a fehéreknek, és egyedül a fehéreknek van joga, s az őslakosok természetes jogát saját földjükhöz a hódítás joga felülírta. Ez a látásmód egyben előrevetítette a folyamatos konfliktust közöttük. A hódítók természetesen nem voltak egységesek abban, hogyan kell viszonyulni az őslakosokhoz, mi erkölcsös, mi jogos, de a leegyszerűsítő elnevezéssel indiánnak nevezett „vadak” számára legjobb esetben is a civilizálódást, a fehér kultúra átvételét tartották az egyetlen járható útnak. Az indián törzsek, bár a fehérek nem láttak különbséget köztük, nagyon sokféleképpen viszonyultak a hódításhoz, s az erőszak mellett az alkalmazkodás számos jelét mutatták, életmódjuk – akaratlanul is – drámaian megváltozott. A jó diplomáciai érzékkel rendelkező, kereskedő, lótenyésztő Cheyenne indiánokat Roberts már nem is törzsnek, hanem népnek tartja, amelynek vezetője volt, politikai szervezetei fejlődtek ki, s az Arapaho törzzsel szövetségben az amerikai kontinens északi részének majd felét befolyásuk alatt tartották. (39–40.)

A szerző külön fejezetet szentel annak bemutatására, hogyan alakult a metodisták és az indiánok viszonya kezdve John Wesley-vel, aki nagy reményekkel indult Amerikába az indiánok megtérítésére, de vajmi keveset tudott róluk, indiánokkal nem is találkozott, saját előítéleteinek és előfeltevéseinek foglya maradt. A telepesek között Amerikába érkező metodisták nyilvánvalóan ugyanazt tapasztalták, mint minden más fehér: az őslakosok kiszámíthatatlanok, kegyetlenek, nem kímélnek sem nőket, sem gyerekeket, ami állandó félelemmel töltötte el a határon élőket, és akadályozta őket abban, hogy szabadon folytassák előrenyomulásukat nyugatra. A metodista egyház a függetlenségi háború utáni években óriási lendülettel végezte a missziót, a fiatal ország legnagyobb felekezete lett rugalmas, de fegyelmezett szervezetének, lelkes igehirdetőinek köszönhetően, de csak a telepesek üdvössége érdekelte őket. A civilizációtól távol, a társadalmi, politikai, gazdasági és erkölcsi intézményektől messze ugyanis a telepesek, de maguk a prédikátorok is „elvadultak”, s általános rendetlenség jellemezte a vidéket. (48.) Az egyháznak különleges küldetése volt a határvidéken a társadalmi és erkölcsi normák őrzésében, amit elsősorban az egyéni kegyesség erősítésével akartak elérni, s úgy gondolták, természetes következményeként a nagyobb közösség megszentelődése, átalakulása is megtörténik majd. Az 1819-ben megalakult metodista Missziós Társaság már az indiánok között végzett munkát is céljai közé sorolta, de ez a kor felfogásának megfelelőn legjobb esetben is csak az indiánok asszimilációjára irányult, személyes hitre szerették volna elvezetni és hasznos tudással felvértezni őket, mesterségekre tanítani és a nyugati életvitellel megismertetni őket. (49.)

A függetlenségi háborút követő évtizedekben az Egyesült Államok hatalmas fejlődésen ment át, miközben a metodista egyház is az ébredési időktől távolodva a kegyelem és megszentelődés teológiájától elfordult, és egy „közéleti teológia” (civic theology, 57.) hirdetője lett. A 19. század közepén az egyház kilépett a politikai színtérre, és a növekvő ország törekvéseihez teológiai érveket és igazolást szolgáltatott. Az észak-amerikai nemzetté válás és az evangéliumi kereszténység szoros kapcsolata régóta szilárd eleme az amerikai történetírásnak. Az amerikai öntudatra ébredés a nagy ébredési hullámokkal párhuzamosan zajlott, s ahogy a zord körülmények közé érkező telepeseknek vigaszt jelentett a tudat, hogy küldetésük van itt Amerikában, az amerikai nemzet az ígéret földjeként tekintett a kontinensre, amelyhez mint a kiválasztott népnek különös joga van. Az indiánok csak akadályt jelentettek ebben a hősi küzdelemben, akiknek vagy a civilizáció útjára kellett lépniük, vagy meg kellett halniuk. A metodista egyház a legjelentősebb protestáns egyházként döntő befolyást gyakorolt e közfelfogás, az amerikai küldetéstudat (manifest destiny) formálódásához. A 19. század folyamán a metodista egyházban zajló változásokat erre a teológiai szemléletváltásra vezeti vissza Roberts, s ehhez többször is visszatér a könyvben. Témánk szempontjából most azt emeljük ki, hogy az indiánok elleni erőszak már a metodista egyházi lapokban is szükséges és hősies tetté vált. (57.)

A következő fejezetekben a szerző a sand creeki mészárlás történetének két kulcsszereplőjét mutatja be: John M. Chivington kapitányt, a metodista prédikátorból lett katonát, és John Evanst, a metodista egyházhoz nagyon sok szállal kapcsolódó vállalkozót, Colorado állam kormányzóját. Életútjuk bemutatása közben újra és újra előkerül a magyar olvasónak ismerősen csengő Matthew Simpson püspök neve is. Chivington farmercsaládban született, amely több generáció óta a határvidéken élt. 23 évesen csatlakozott a metodista egyházhoz, miután egy helyi ébredés idején sok más farmerrel együtt megtért. 1844-ben laikus prédikátor lett, majd végig járta az egyházi szolgálat minden lépcsőfokát, és felszentelt lelkész lett. A legzavarosabb időben, a polgárháború előestéjén érkezett meg első szolgálati helyére, Missouri államba, ahol a rabszolgaság kérdésében felkorbácsolódtak az indulatok, az indiánokkal pedig kiéleződött a viszony a nyugati földfoglalások miatt. Chivington rendkívüli figura volt, aki tökéletesen illett a határvidék erőszakos és nyers világához, még ha egyházi körökben megütközést keltett is, ha például farkasbundában jelent meg egy egyházi konferencián. Rendkívüli termetével és férfias fellépésével mindenütt azonnal kivívta a tiszteletet. Ahogy feljegyezték róla, az istentisztelet elején Bibliájával együtt két pisztolyt is kitett a szószékre, és ezekkel a szavakkal kezdte mondandóját: „Isten és ennek a két pisztolynak a kegyelméből prédikálok ma itt nektek.” (67) Különleges aktivitást fejtett ki a szolgálatában, bárhová is helyezték, és a durvaságtól sem riadt vissza, hogy célt érjen az evangélium üzenete. A Sziklás-hegységben megjelent marcona aranyásók és a városok szelídebb lakói között egyaránt prédikált. A polgárháború kirobbanásakor Chivington részt vett az önkéntesek toborzásban, prédikált közöttük, s rövidesen az Első Colorado Ezredben őrnagyi rangot kapott. Valószínűleg ekkor találta meg igazi hivatását.

John Evans egy szelídebb, más típusú egyéniség volt. Kvéker családban született, apja farmer, majd boltos volt. A korban szokatlan módon nem kellett otthon dolgoznia, hanem tanulni küldték. Tehetséges diáknak bizonyult, s orvosi pályára lépett. A tanulás során hitével meghasonlott, viszont Matthew Simpson püspök prédikációja hatására megtért, és csatlakozott a metodista egyházhoz, amely mellett élete végéig kitartott. Találkozásuk egy életre szóló barátság kezdete lett. Simpson püspök szolgálata idejére esett az egyház közéleti aktivizálódása, s ahogy arról már szó volt, az egyház tanítása és a közéletet uraló témák jól kiegészítették egymást, így a püspök a politikai körökkel is jó kapcsolatba került, Abraham Lincoln elnökkel is barátságban volt (temetésén a psüpök prédikált). Evans néhány év után feladta az orvosi praxist, s az új típusú metodista legjobb példája lett. Sikeres vállalkozásokba kezdett, jó érzékkel fektette be a pénzét és jelentős vagyonra tett szert, de sokféle jótékonysági vállalkozás is fűződik a nevéhez. Indiana államban kórházat szervezett, Sipmson püspök segítségével régi álma is megvalósulhatott, Chicago mellett egyetemet alapított (a ma is működő Northwestern Universityt), amelybe beolvadt a Garrett Bibliaiskola is. A betegeskedő püspököt rávette, hogy költözzön az egyetem közelébe, az Evans után Evanstonnak nevezett kisvárosba, s onnantól kezdve közvetlen szomszédokként szőtték terveiket. Evans szenvedélyes érdeklődése a vasútépítés iránt, s nagy terve, a Missouri folyón túli vasútvonal megépítése vezette őt Coloradoba, ahová Simpson püspök közbenjárására nevezte ki kormányzónak és az indián ügyek felügyelőjének (szuperintendensnek) Lincoln elnök 1862-ben.

Az amerikai polgárháború története, Észak és Dél harca a rabszolgaság kérdésében közismert, de a magyar tankönyvekből kimaradt a polgárháború idején a nyugati határon zajló indián háború története. Colorado (amely ekkor még nem volt formális tagállama az Egyesület Államoknak, hanem egy kívülálló, de szervezett terület) telepesei és az őslakosok között éppen Evans odaérkezése idején mérgesedett el a viszony. Az 1850-as évek végén a környező hegyekbe érkező aranyásók több települést hoztak létre az itt élő őslakos indiánok földjén (amelyet egy 1851-es szerződés, amelyet hét indián törzs és az Egyesült Államok kötött, számukra biztosított), köztük Denvert, Colorado Állam későbbi fővárosát. A kezdeti békés viszonyt, kereskedelmi kapcsolatokat hamar megmérgezte a telepesek kapzsisága, erőszakoskodása, és az, hogy a bányák megbolygatták a hegyek élővilágát, a bölénycsordák megfogyatkoztak, a patakokból eltűnt a víz, az őslakosok életkörülményei drámaian megromlottak. A kelet-nyugati vasút építése újabb földek kisajátítását igényelte, és felmerült, hogy az indiánokat a terület egy részére kell telepíteni egy kisebb rezervátumba, mint amelyet az 1851-es szerződés biztosított. Az indiántörzsfők közül néhányan hajlottak a megegyezésre, és 1861-ben aláírták az ezt szentesítő Fort Wise-i szerződést, ami azonban nem teremtett békét, csak fokozta a zavart. (97.)

Roberts szinte napról napra követi nyomon az ellenségeskedés erősödését, az elhajtott marhák és a válaszul megölt indián gyermekek, asszonyok okozta sérelmeket. A korabeli újsághírekből kiolvasható, hogy sokan érezték úgy, az indiánok már létükkel is fenyegetik a fehér telepeseket, akik a civilizáció képviselői és jogos igényeket támasztanak Colorado földjére. A polgárháború idején a katonai egységek kivonása szinte pánikhangulatot idézett elő Denverben, és egyre általánosabb lett a vélekedés, hogy az indiánok háborúra készülnek. Ennek előidézésében a kormány megbízottja, John Evans is élen járt, aki az indiánok minden mozdulatában ellenséges szándékot látott, holott számos jelentés ennek ellentmondott. (105.)

Evans számára 1863 őszén a Csendes-óceánig vezető vasútvonal építését felügyelő szövetségtől is nyugtalanító hírek érkeztek. Az indiánokkal való konfliktusok miatt a vasút nyomvonalát Colorado helyett Kansas felé tervezték vezetni, ami óriási pénzügyi bukást jelentett volna. Evans New Yorkba sietett, hogy megmentse a vasút ügyét, ami azt is jelentette, hogy fel kellett gyorsítani az indiánokkal folyó tárgyalásokat, hogy a földkérdés megoldódjon. Az indiánokkal való tárgyalásra azonban nem került sor. (105.)

1864 tavasza nyugtalanítóan indult. A legelők és a bölénycsordák felderítésére kiküldött indián csapatokat a fehér telepesek katonai felderítőknek nézték. Chivington katonái válaszul több falut felgyújtottak, az elfogott indiánokból megpróbálták kiszedni a készülő háború tervét, jóllehet több katona is arról számolt be, hogy az indiánok félnek és nem készülnek háborúra. Egy alkalommal indián harcosok egy csapatába botlottak. Főnökük tárgyalni szeretett volna a fehér katonákkal, aminek jelét is adta, ők azonban lelőtték, mielőtt megszólalhatott volna. Lean Bear (Hajlott Medve) a békepárti főnökök egy jeles képviselője volt, akit 1863-ban Lincoln elnök is fogadott. Halála elkeseredést szült az indiánokban. A kormányzó, egyúttal az indián ügyek biztosa, Evans az incidensek kivizsgálása helyett engedélyt kért a washingtoni kormánytól egy önkéntes milícia felállítására, ami helyettesíteni tudja a kivont katonaságot és megvédi a telepeseket az indiánoktól. Az engedély 1864 augusztusában megérkezett.

Az önkéntesekből álló Harmadik Colorado Lovasság élére Chivington őrnagy került, aki drákói szigort gyakorolt Denverben, ami sokak ellenszenvét kiváltotta. A férfiakat erőszakkal besorozták, a csapatok az utcákon gyakorlatoztak, a város egy katonai táborra kezdett hasonlítani. Az ősz folyamán számos olyan erőszakos cselekmény került napvilágra, amelyet állítólag indiánok követtek el, bár nem sikerült hitelt érdemlően biztosítani a bűnösségüket. A sorozatos provokációk felerősítették a félelmet, és a helyzetet Chivington egy indiánok elleni hadjárattal akarta megoldani. A Sand Creek folyó környékén telelő Cheyenne és Arapaho indiánok tábora elleni támadás 1864. november 29-én hajnalban indult, a milícia 650 katonája a még alvó indiánokra támadt. Az estig tartó öldöklés másnap folyatódott, de a katonák egy része elborzadva attól, amit elkövettek, másnap már megtagadta a harcot. A falu lakónak nagyobb része a váratlan rajtaütés ellenére el tudott menekülni, de így is meghalt több mint kétszáz indián, kétharmaduk nő és gyermek. A harcokban elesett 13 főnök, köztük a békepárti Standing-in-the-Water (Vízben Álló) és War Bonnet (Harci Sisak), és további kétszáz ember megsebesült. Két Cheyenne kislányt és egy Arapaho kifiút harci zsákmányként magukkal vittek a katonák.

A Sand Creek-i rajtaütés után az első hírek hősként üdvözölték az önkéntes ezred katonáit és Chivingtont, egy új korszak hajnaláról szónokoltak és még több indián vért szerettek volna látni (141). A közhangulat azonban hamar ellenkezőjére váltott, és a jobb érzésű emberek elborzadtak a kegyetlen mészárlás és a várható következmények miatt. Nem talált helyeslésre az akció Washingtonban sem, ahol a polgárháború végén vizsgálóbizottság alakult. Ennek tagjai az ország történetének legkegyetlenebb eseményének nevezték a mészárlást. Az ügy elérte a kongresszust, a hadsereg legfelsőbb vezetését, és mind Evans, mind Chivington a támadások kereszttüzébe került, ami további karrierjüknek véget vetett. A metodista egyház azonban hallgatott az ügyről, s mindkét érintett személy mellett kiállt. Calvin Kingsley püspök az ügy kapcsán több cikket írt egyházi lapokban, amelyekben a gazdasági fejlődés és a vasutak szükségességérről írt. „És hogy mi legyen az afrikaiakkal és az indiánokkal? Van egy rövid válaszom. Csináljatok embert belőlük!… Nem vagyok barátja annak az érzelgősségnek, amely meghal a bánattól, mert a rézbőrűek (red man) nem tarthatják vissza a civiliziót és a kereszténységet azért, hogy vadak maradhassanak. Nincs ok arra, hogy egy tudatlan vadember elegendő vadászterületet tarthasson meg, miközben megakadályoz ezer civilizált és keresztény embert abban, hogy az Evangélium előírásai szerint éljen.” (154.)

A kötet utolsó fejezeteiben Roberts a történtek tanulságait igyekszik számba venni, és talán maga számára is megfogalmazni, hogyan lehet elkerülni egy már elmúlt tragédia kapcsán saját korunk erkölcsi elveinek visszavetítését, számon kérését. Sarkos megállapításaira egy mentséget hoz fel, hogy a Sand Creek-nél történteket már a kortársak is hidegvérű gyilkosságnak, mészárlásnak nevezték. A korabeli források feldolgozásával arra a következtetésre jut, hogy felelős volt az indián érdekekkel nem foglalkozó indián ügyek biztosa, Colorado kormányzója, a metodista John Evans, aki mindent a vasútépítés szempontjainak rendelt alá. Felelős volt a metodista lelkész, önkéntes katona John M. Chivington, aki hidegvérrel kitervelte a rajtaütést, mert a katonai karrierje meglódulását várta tőle. Felelős volt a metodista egyház, amely nem ítélte el a mészárlást, a bűnösöket megvédte és felmentette, és nem segítette egy emberségesebb magatartás elterjedését az indiánokkal szemben. Ezek mögött azt az átalakulást látja, ami az Egyesült Államok legnagyobb felekezetévé váló metodista egyházban végbement. Francis Asbury és John Wesley látásmódja helyett eluralkodott a politikai aktivizmus, a korai metodista mozgalom a társadalom vezető ereje lett, Colorado egyenesen egy „metodista klikk” uralma alá került. Az egyház a társadalom tükörképe lett, ahelyett, hogy tükröt tartott volna a társadalom elé. (234.)

Egy angol nyelvű oldal a Sand Creek-i mészárlásról, annak hátteréről sok képpel, videóval:
https://www.pbs.org/kenburns/unum/playlist/remembering-the-sand-creek-massacre#right-conquest

Az Egyesült Metodista Egyház Történeti és Levéltári Bizottsága (GCAH) podcast-sorozatában egy adás azokról a metodista bentlakásos iskolákról szól, ahol az indiánok civilizálása és az őslakosok nyelvének és kultúrájának felszámolása folyt:
https://podcasts.apple.com/us/podcast/native-people-and-methodism-exploring-the/id1564596345?i=1000635038460