A metodisták szeretnek magukra úgy gondolni, mint olyan emberekre, akik állandóan úton vannak. Elsősorban lelki értelemben, hiszen a hitélet folyamatos úton levés, zarándokút, amely Isten országába vezet. De a metodisták a földrajzi térben is óriási távolságokat tettek meg az évszázadok során. A csúcstartó ebben valószínűleg maga John Wesley (1703‒1791), a metodista mozgalom alapítója, aki hosszú élete során bejárta Angliát, Írországot, és egyszer átkelt az óceánon is. Egyes számítások szerint több mint 200 ezer mérföldet (321 ezer kilométert) tett meg élete során ‒ szinte mindig lóháton ‒, miközben 40 ezer prédikációt tartott. A lóháton megírt levelek és értekezések számáról nincs becslés.[1] John Wesley élete és benne az utazásai, az utazásiról készített feljegyzéseinek földrajzi, sőt meteorológiai vonatkozásai is felkeltették már a kutatók érdeklődését,[2] de itt most elsősorban magyarországi utazásokról lesz szó.

Matthew Simpson püspök magyarországi utazása

Szigeti Jenő kutatásaiból tudjuk, hogy az első metodista Magyarországon Matthew Simpson amerikai püspök (1811‒1884) volt, aki 1857-ben egy rövid időt töltött Pesten protestáns lelkészek között.[3] Simpson püspök meghatározó alakja volt az amerikai metodista egyháznak, amely az Egyesült Államok legnagyobb felekezete lett a 19. század közepére. A század elejének szerény, egyszerű lelkészekből álló, a nyugatra vándorló telepeseket a zord körülmények között is követő egyháza távol tartotta magát a politika világától. A század közepére azonban a metodista egyház befolyásos szereplő kívánt lenni az állam életében is. Simpson püspök tevékenyen elősegítette az irányváltást, a politikai, kulturális életben is jelentős tényezővé kívánta tenni a metodista egyházat. (Elmondhatjuk, hogy ez a törekvése sikerrel járt. Közeli barátságba került Abraham Lincoln elnökkel, és tragikus halála után Simpson püspök prédikált a temetésén. A polgárháború után Ulysses Grant személyében az Egyesült Államok élére metodista elnök állhatott.) A politikai szerepvállaláshoz hozzátartozott a nemzetközi jelenlét megalapozása, és idővel a világ evangelizálásában játszott vezető szerep kivívása is.

Az 1856-ban tartott Generálkonferencia, amely azért vált emlékezetessé, mert ekkor lett nyilvánvaló, hogy a rabszolgatartás kérdése a végletekig megosztotta az egyházat, Matthew Simpson püspököt és J. McClintock teológiai tanárt, a Methodist Quarterly Review szerkesztőjét bízta meg, hogy az amerikaiak köszöntését elvigye a brit és az ír konferenciáknak, meglátogassák a francia, norvég és német missziókat, és elrendezzék a bolgár misszió ügyét (mielőtt más amerikai felekezetek megelőznék a metodistákat). Megbízatásuk arra is szólt, hogy az Evangéliumi Alliansz berlini konferenciáján képviseljék a metodistákat. Az úti okmányok beszerzése, a költségek előteremtése után a két küldött, akikhez csatlakozott Simpson püspök fia, Charles is 1857. május 3-án indult útnak New York-ból a Cunard hajótársaság „Africa” gőzhajóján. Kéthetes hajózás után érkeztek meg Liverpoolba, ahol európai körutazásuk elkezdődött. (John Wesley-nek és társainak 1735-ben még többhetes viharos utazás után sikerült elérni Amerikát. Decemberben indult a hajó, és 1736. február 6-án értek partot.[4])

Az Africa gőzhajó egy korabeli metszeten. Sarah’s Chess Journal blog. http://www.edochess.ca/batgirl/Africa.html

Az utasok június elején már Hannoverben voltak, ahol találkoztak Ludwig Jacobival, a német metodizmus alapítójával, első szuperintendensével, és részt vettek a német misszió konferenciájának előkészítésében. Az útirányt ezután Skandinávia felé vették, majd onnan Írországba látogattak. Visszafelé Liverpoolban részt vettek a brit metodisták konferenciáján, majd a német fejedelemségeken keresztül utazva betértek Kölnbe, Mainzba, szeptemberben pedig Simpson püspök elnökölt a német missziói konferencia ülésén Brémában.

Az utazás egyik fénypontja a Berlinben megrendezett Evangéliumi Alliansz konferenciája volt, ahol államfőknek járó tisztelettel fogadták az amerikaiakat. Az Egyesült Államok poroszországi nagykövete, Joseph A. Wright, történetesen maga is metodista, a nagykövetségen fogadta a metodista egyház képviselőit, és elérte, hogy a konferencia nyitónapján szólhassanak az egybegyűltekhez. W. F Warren, a Christian Advocate and Journal fiatal tudósítója is beszámolt a metodistákat ért tisztességről és arról, hogy amikor IV. Frigyes Vilmos porosz király a Sansoussi kastélyban fogadta a konferencia résztvevőit, az amerikai vendégekkel váltott elsőként szót.[5]

Az Evangéliumi Alliansz konferenciája után Simpson püspök hivatalos kötelezettségei véget értek, és ezután már csak élete nagy álmának, a Szentföld meglátogatása ügyének szentelte az idejét. Fiát Jacoby szuperintendensnél hátra hagyva néhány Berlinben megismert amerikai társaságában elindult Konstantinápoly és Jeruzsálem felé. Berlinből Bécsbe tartva még útba ejtette Drezdát, Herrnhutot és Prágát, egyre kisebb lelkesedéssel szemlélve az európai nevezetességeket. 1857. október 2-án érkezett meg Bécsbe, az expedíció kiindulópontjára, ahonnan másnap tovább indult a társaság Pest-Budán keresztül az úticéljuk felé.

Nyugat-Európában a 19. század közepétől lázas vasútépítés kezdődött, ami megkönnyítette és jelentősen meggyorsította az európai nagyvárosok közötti közlekedést. Simpson püspök vonattal utazta be Európát és vonattal érkezett Bécsbe, innen viszont a társaság hajóval indult útnak Pest-Budára. Bár 1850 óta vonattal is el lehetett érni a császárvárosból a magyar fővárost, Bécstől keletre a vasútvonalak egyre ritkábbak voltak. A Duna teljes szakaszának hajózhatóvá tételével, a gőzhajózás elterjedésével a Szentföldre igyekvő utazók továbbra is a vízi útvonalat részesítették előnyben.

Simpson püspök magyarországi tartózkodásának részleteit Szigeti Jenő írásából ismerjük. Az amerikai küldöttek az Evangéliumi Alliansz berlini konferenciáján felületesen megismerkedtek egy magyar protestáns lelkésszel, Székács Józseffel, aki meghívta őket, hogy egy estét töltsenek nála, ha Pesten járnak. A magyarok jó benyomást tettek a püspökre. A német távolságtartással ellentétben itt szívélyes fogadtatásra, őszinte vendégszeretetre talált. „A legszívélyesebb fogadtatásban volt részünk, és kellemes estét töltöttünk Kossuth gyerekeinek korábbi nevelőjével.” ‒ írta naplójában a püspök. A magyarokat egy „nemes fajnak” (noble race) tartotta, de a nemzeti ügyet, amiről valószínűleg a vacsora alatt vendéglátói részletesen beszámoltak, nem értette, és nem is tartotta fontosnak. A civilizáció fejlődése szempontjából Ausztria egységesítő törekvéseit tartotta hasznosak, szerinte a német nyelv felsőbbrendűsége vitathatatlan, és az olyan kis nyelvek sorsa, mint a magyar vagy a horvát, a kihalás.[6]

Simpson püspök másnap tovább indult Isztambul felé, ahonnan eljutott egészen a vágyott célig, Jeruzsálemig. A püspök kevés együttérzést tanúsított az útja során megismert elnyomott népek sorsa iránt. Egy feltörekvő nemzet fiaként maga is hódításra készült, ha nem is politikai értelemben, de lelki vonatkozásban mindenképpen. Az 1884-es centenáriumi konferencia hivatalosan is megfogalmazta a metodista egyház egész világra kiterjedő ambícióit: Előttetek folyamatosan tágul a horizont. A világ a lábatok előtt hever. A népek várnak a jöttötökre. Válaszoltok a hívásra? Elindult a menet, hogy meghódítsuk az országokat Krisztus számára. Az Úr szava arra indít bennünket, hogy induljunk. Nem fogadhatjuk el a második helyet. A mi iskoláinkkal és szemináriumainkkal, a mi gazdagságunkkal és kultúránkkal, a mi társadalmi erőnkkel és nagy számunkkal jelentős szerephez kell jutnunk a világ evangélizálásában.[7]

Otto Melle utazásai

Ötven évvel később, amikor Otto Melle, a fiatal drezdai metodista lelkész elindult az ismeretlen Bácskába egy ottani kékkeresztes csoport hívására, már egészen más kép fogadta Magyarországon, mint korábban Simpson püspököt. Az Osztrák-Magyar Monarchia évei minden szempontból látványos fejlődést hoztak, és a gyorsan modernizálódó országban a Délvidék egy különösen ígéretes régió volt, virágzó mezőgazdasággal, fejlődő iparral.[8] Az állam jelentős beruházásokat hajtott végre a közlekedés fejlesztése érdekében, mind az áruszállítás, mind a munkaerő szabad áramlása elősegítésére. Az első világháború előtt a Magyar Királyi Államvasutak kezelésében már majdnem 19 ezer km hosszúságú vasúthálózat szolgálta ki a növekvő utasforgalmat és áruszállítást (és maradt még néhány magán vasúttársaság is), és 1500 új vasútállomás is épült, amelyek meghatározó elemei lettek a városképnek.[9]

Otto Melle 1900 decemberében, advent idején kelt útra gyorsvonattal Drezdából Bécsbe, ahol pár napot Robert Möllernél, a bécsi metodista lelkésznél töltött. (Robert Möller volt az első metodista lelkész, aki a kékkeresztes csoportok hívására a Bácskában prédikált, de bécsi állomáshelyéről nem tudta rendszeresen látogatni őket. A fiatal Melle felügyelő lelkésze az első évben Möller volt.) A rövid látogatás végén a lelkész és két gyülekezeti tag kísérte ki Mellét a bécsi pályaudvarra, az Ostbahnhofra, ahonnan este 10 órakor indult a vonat Budapest felé. Az Újverbász felé tartó vonatra a ferencvárosi pályaudvaron szállt át, és 1900. december 8-án délután 3 órakor érkezett meg új állomáshelyére. Érkezésére így emlékezett vissza: Két testvér, P. és K. várt az állomáson, gyorsan felismertek. Verbász egy 10-12 ezer lakosú város, amely tulajdonképpen két részből áll, Óverbászból és Újverbászból. Óverbászon a szerb lakosság van túlsúlyban, Újverbászon németek és magyarok élnek, a magyarok vannak kisebbségben. Verbászt a Bácska egyik legszebb településeként tartják számon, ezért szerettem volna egy pillantást vetni a fő utcára. De a két testvér az állomásépület mögött vezetett kerítések és sövények mellett, ahol semmit sem láttam, és hamar rájöttem, hogy minket sem láthatnak…[10]

A titkolózás oka az volt, hogy a helyi főszolgabíró ellenségesen figyelte, hogy a verbászi kékkeresztesek között német lelkészek tűntek fel. Robert Möller után segédlelkésze, Franz Havranek is a községben járt, aki a durva hatósági fellépés miatt aztán nem is jött többet. A főszolgabíró határozottan megtiltotta, hogy újabb németországi lelkészt hívjanak a községbe, de a kis hívő közösséget ez nem tántorította el. A fiatal Otto Melle lett végül az a metodista prédikátor, aki ötévi kitartó és áldozatos munkával megvetette a bácskai gyülekezetek, és ezzel a magyarországi metodizmus alapjait. A Délvidék a századfordulón a belső népmozgások egyik célpontja és az Amerikába irányuló kivándorlás egyik fő kibocsátó területe lett. Az idegenek gyakori feltűnése, különösen külföldiek megjelenése egy településen éberségre ösztönözte a csendőrséget. A központi kormányzat a növekvő rendészeti feladatok ellátására 1903-ban határrendőrség felállításáról döntött, amely 1906 elején kezdte meg munkáját. A külföldiek megfigyelése a világháborút megelőző években egyre fontosabb lett, s ez a metodisták fokozott megfigyelésével is járt.

A Bácskában ennek ellenére virágzó, folyamatosan gyarapodó gyülekezetek alakultak, amelyeket a németek mellett idővel magyarok is látogattak, Mellét pedig több németországi és idővel magyar lelkész segítette a munkájában. A bácskai gyülekezetek és igehirdető állomások pontos listáját, fejlődését megfelelő források hiányában nem tudjuk rekonstruálni. Több mint száz év távlatából már sosem fogjuk megismerni azt a kapcsolati hálót, baráti, rokoni, üzleti kapcsolatrendszert sem, amely a bácskai községekben a metodista híveket összekötötte, a metodizmus terjedését elősegítette. Némi támpontot ad, hogy 1913 júliusától a Békeharang utolsó oldalán minden számban közzétették az ország összes igehirdető helyét az istentiszteletek időpontjával. Abban az évben a Bácskában Szenttamás, Verbász és Újvidék körzetében összesen tizennégy helyen tartottak istentiszteletet, ebből két helyen hetente egyszer, hét helyen hetente kétszer, három helyen háromszor és két helyen hetente négyszer. A szolgálatokat három lelkész (Heinrich Mann, Paul Riedinger, Johann Jakob) és két segédprédikátor (Georg Sebele, Kuszli Márk) látta el akkor, ami a szolgálati helyek és gyülekezeti alkalmak számát tekintve (33 alkalom egy héten!) azt jelentette, hogy a lelkészek folyamatosan mozgásban voltak.

Otto Melle vonaton érkezett Újverbászra, de a két fő igehirdető állomás, Verbász és Szenttamás között kezdetben az „apostolok lován”, gyalog tette meg a 14 km-es utat ‒ hetente többször is. A két-három órás gyaloglás szép időben alkalmat adott az elmélkedésre, a prédikációra való felkészülésre, de esőben, sáros időben sok viszontagsággal járt, amelyre évtizedekkel később írt visszaemlékezéseiben is kitért.[11] Szállásadói, a szenttamási Jakob család tagjai gyakran kocsival vitték át Verbászra, Häuser testvértől egy lovat kapott, hogy megkönnyítse az utazást.[12] 1906-ban elkészült a Zombor‒Újverbász‒Óbecse vasútvonal, amely Verbász és Szenttamás között félórára rövidítette le az utat. A magyarországi metodista lelkészek életében a gyaloglás még sokáig kitüntetett szerepet játszott, amit Funk Márton egy szuperintendensi jelentésében tett kiszólása is bizonyít: „Tanulmányaimat szakítottam félbe, hogy időt nyerjek a bácskai nagy gyaloglásokra, melyek hivatásommal jártak.”[13]

Szenttamás vasútállomás http://www.vasutallomasok.hu/index.php?o=showlanc&l=7512&f=2433

A bácskai metodista igehirdető állomások között néhány falu kivételével rövid időn belül mindenütt vonattal lehetett közlekedni, ami megkönnyítette a kapcsolattartást, és meg is magyarázza, hogyan tudott három lelkész és két segédlelkész olyan nagyszámú gyülekezeti alkalmat megtartani. Újverbászt már 1882-ben bekapcsolata a vasúthálózatba a Budapest‒Újvidék vasútvonal (amely a déli gabonatermő területeknek biztosította a gyors és olcsó áruszállítást). Ez központi helyet biztosított a kisvárosnak a délvidéki vasúthálózatban, és talán ettől nem függetlenül a metodista misszióban egyaránt. A Zombor–Újverbász–Óbecse vasútvonalon további igehirdető helyek tűntek fel: Újszivác, Cservenka, Kula, Óbecse, és kicsit távolabb Csurog. A vasútállomásoktól kisebb gyalogútra feküdt Kucora, Sóvé, Szeghegy, Feketehegy, Tiszakálmánfalva.

Az 1911-es missziói konferencia jegyzőkönyve szerint a három körzetben az igehirdető helyek listája így alakult:
(Bács)Szenttamás
            Állomások: Kiskér, Sóvé, Cservenka, Újszivác, Óbecse, Csurog
Újverbász
            Szeghegy, Feketehegy, Kucora
Újvidék
            Tiszaistvánfalva (korábban Járek/Jármos), Tiszakálmánfalva
Vastagon szedve szerepelnek a fontosabb vasútállomások, amelyek jelentős áruforgalmat is lebonyolítottak.[14]

Bács-Bodrog vármegye közigazgatási térképe 1927-ből az 1918 előtti beosztással, vasútvonalakkal. Pirossal jelölve az 1913-as metodista igehirdető állomások, a fekete-fehér vonalak a vasútvonalakat jelölik.

A Bécstől és Budapesttől is jelentős távolságra fekvő Délvidék az európai metodista misszió egy távoli, de nem elszigetelt állomása volt, ami a vasútnak, és a nem kevésbé jól működő folyami közlekedésnek volt köszönhető. Külföldi vendégek is többször megfordultak az itteni gyülekezetekben. Például 1902-ben J. H. Vincent püspök Bulgáriába menet megállt itt, és nagy benyomást tett rá a misszió látványos gyarapodása. Közbenjárására már a következő évben megérkezett az első segédlelkész, Hugo Georgi, hogy Melle segítségére legyen a növekvő körzetben.

Otto Melle maga is gyakran utazott el egyházi konferenciákra, amelyekről önéletírásában is beszámolt.

A dél-magyarországi Bácskából, a szerb határ közeléből, ha Németországba utaztam, minden alkalommal át kellett haladnom a Szent István koronájához tartozó tartományoknak a Duna két partján elterülő fővárosán. Ha északra mentem Berlinen keresztül, ha nyugatra utaztam Bécsen át, minden út Budapesten keresztül vezetett. A magyar vasúthálózatot úgy alakították ki, hogy sem időt, sem pénzt nem lehetett megspórolni, ha az ember ki akarta kerülni a fővárost. Ahogy a Római Birodalomban minden út Rómába vezetett, Magyarországon minden vasútvonal Budapestre. A fővárosnak közlekedési szempontból is az ország központjává, szívévé kellett lennie.

Ha nyáron Németországba (az eredetiben a Birodalom, Reich szó szerepel) utaztam a konferenciára, akkor többnyire Újvidéken vagy Verbászon szálltam fel az éjszakai vonatra, és reggel 6 órára érkeztem meg a Keleti pályaudvarra. Megfürödtem az egyik csodálatos fürdőben, nappal körülnéztem a városban, és este tovább indultam az egyik éjszakai vonattal északra vagy nyugatra, attól függően, hogy a konferenciát Berlinben, Pomerániában, Szászországban vagy Kasselben tartották. A visszaúton szinte kizárólag Bécsen keresztül mentem, és innen az egyik kényelmesen felszerelt dunai gőzöst használtam. Az utazás egy álló napot vett igénybe. Reggel 7-kor indult Bécsből a Reichsbrückétől, és este 9-kor érkezett meg Budapestre.[15]

Otto Mellében gyakori budapesti utazásai alatt fogalmazódott meg a gondolat, hogy a metodista misszió kiszélesítéséhez a fővárosban is meg kellene kezdeni a szolgálatot. „…mintha lenne itt egy munka, amire a metodisták vannak elhívva, és csöndben azért imádkoztam az Úrhoz, hogy adjon nyitott ajtót számunkra.”[16] A terv 1905-ben valósult meg, amikor a metodisták megtartották egy bérelt elsőemeleti lakásban az Erzsébet körút 48. szám alatt az első bibliaórát, ami új fejezetet nyitott a magyarországi metodizmus történetében.

Melle önéletírásában említést tesz egy hosszabb délkelet-európai utazásról is (tulajdonképpen az Osztrák-Magyar Monarchia déli határvidékére tett utazásról), amelyet Hugo Georgival, segédlelkészével tett 1904-ben. Sajnos, az úti élményekről írt háromrészes cikke, amelyet a Haus und Herd német nyelvű, Amerikában megjelenő lap számára írt, nincs a birtokunkban, így csak az utazás fontosabb állomásait tudjuk megemlíteni. Az út első állomása Belgrád volt, majd az Al-Dunán lehajóztak a Vaskapu-szoroson át Orsováig. Megnézték a romániai Herkulesfürdőt és a nevezetes helyet, ahol 1849-ben a szabadságharc bukása után a menekülő Szemere Bertalan elásta a Szent Koronát. A rejtekhely fölött Ferenc József emlékkápolnát emeltetett. Áthajóztak Ada Kaleh szigetére is, egy törökök által lakott, 1878 óta az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alatt álló kis szigetre a Dunán.[17]

Otto Melle Amerikában

Otto Melle számos külföldi útja közül kiemelkedett első amerikai útja, amikor 1913-ban a Keresztény Diákok Világszövetségének (YMCA) Lake Mohonkban tartott konferenciájára utazhatott John L. Nuelsen püspök jóvoltából. A magyar metodizmus történetében különös jelentősége van ennek az útnak, mivel a szuperintendens több hetes kint tartózkodása alatt személyesen is megismerkedett a Christliche Apologete német nyelvű lap főszerkesztőjével, Albrecht Nasttal, és húgával, Fanny Nast Gamble-lel, akinek nagylelkű adományából vásárolta az egyház a Felsőerdősor utcai épületet. Bár később még számos alkalommal járt Amerikában, ez az első út mély nyomokat hagyott emlékezetében, és részletesen beszámolt róla önéletírásában.

Az Atlanti-óceán átszelése a gőzhajók elterjedésének köszönhetően a 20. század elején már könnyen és gyorsan kivitelezhető volt, ha nem is volt olcsó egy tengeri utazás. A leggyorsabb gőzhajók már kevesebb, mint tíz nap alatt tették meg az utat Amerika és Európa között. Az első világháború előtt a rekordot a Cunard Hajótársaság Lusitania nevű hajója tartotta 4 nap és 20 órás hajóúttal.[18] Az utasok kegyeiért több nagy hajótársaság versengett, egyre gyorsabb, biztonságosabb hajókat állítottak forgalomba, az első osztályon utazókat luxuskörülmények vették körül tengeri útjuk alatt. A hajók a nagy európai kikötőkből indultak, Hamburgból, Brémából, Liverpoolból, de a brit Cunard Hajózási Társaság 1903-tól Fiuméből is indított közvetlen hajójáratokat New York-ba válaszul a folyamatosan növekvő utasforgalomra, amelyet az amerikai kivándorlási hullám idézett elő. Melle is a Cunard Hajózási Társaság gőzhajójára, a Caroniára váltott jegyet, amely elsősorban magyarországi kivándorlókat szállított, de turisták is utaztak a hajón.

A Caronia nem tartozott a leggyorsabb hajók közé, de biztonságosnak számított és vízre bocsátásakor az egyik legnagyobb forgalomban lévő gőzhajó volt. Az utat 14 nap alatt tette meg, mert több európai kikötőben is megállt. Melle később is előnyben részesítette a lassúbb hajókat, mert élvezte a tengeren töltött időt, hogy megszabadult a napi teendőktől és háborítatlanul dolgozhatott. Első útján elolvasott egy Jókai regényt magyarul nyelvgyakorlás céljából, írt egy német nyelvű prédikációt és több angol nyelvű előadást, és teológiai könyveket is olvasott. Akkor készített jegyzetei 200 oldalt tettek ki.[19]

Milyen szép volt az út az Adriai-tengeren! Nagyon megszerettem ezt a kék tengert, amely olyan sima volt, mint a tükör. A hajó késedelmes indulása miatt volt egy napom, hogy megnézzem a kellemes tengerparti üdülőhelyet, Abbáziát. A dalmát tengerpart mellett haladtunk, amíg el nem tűnt a szemünk elől a part, és áthaladtunk a Messinai-szoroson. Balról Szicília gyönyörű partjai, jobbról Calabria partjai voltak láthatók festői hegyeivel és öbleivel. A lemenő nap csodás varázslónak bizonyult, amely az Etna fölött lebegő fehéres szürkés felhőket, a hegyek csillogó zöld lejtőit, a sötétkék tengert és Messina romjait egyfajta kék fényben vagy ragyogásban mutatta meg olyan színjátékot teremtve, amelyet egyetlen festő sem tudna vászonra vinni. Hát nem olyan ez, mint a paradicsom?  De éppen ezt a paradicsomot néhány évvel ezelőtt egy földrengés romhalmazzá változtatta. A legcsodálatosabb helyeken fenyegető erők végzete leselkedik! Ember, vigyázz![20]

---

[1] Rack, Henry D.: The Reasonable Enthusiast. John Wesley and the Rise of Methodism. London: Epworth Press, 2002. 535.
[2] Howard, Oliver: John Wesley, the Travelling Geographer. Oxford: Harris Manchester College, 2015.; Howard, Oliver: John Wesley, Travelling Weather Observer. Oxford: Harris Manchester College, 2015. The Oxford Centre for Methodism and Church History online kiállítása Wesley Oxfordba vezető első útjáról: https://sway.cloud.microsoft/gZOnFOZgaZJedhFx?ref=Link (Letöltés: 2023.02.03.)
[3] Szigeti Jenő: Metodista híradás a pest-budai Kossuth-tiszteletről. In: „És emlékezzél meg az útról…” Tanulmányok a magyarországi szabadegyházak történetéből. Budapest: Szabadegyházak Tanácsa, 1981. 33‒39.
[4] Rack, i.m. 114.
[5] Kisker, Scott: Methodist Abroad: Matthew Simpson and the Emergence of American Methodism as a World Church. Methodist History, 2014, October. 13.
[6] Kisker, i.m., 18‒19.
[7] Idézi Richey, Russel ‒ Rowe, Kenneth ‒ Schmidt, Jean Miller: American Methodism. A Compact History. Nashville: Abingdon Press, 2010. 127. A centenáriumi konferenciát az amerikai metodista egyház önállóságát kimondó, 1784 karácsonyán tartott konferencia százéves évfordulójának emlékére rendezték meg.
[8] Dr. Gulyás László: A Délvidék fejlődésének főbb csomópontjai és tendenciái. In: A Délvidék történeti földrajza. Szerk.: Dr. Kókai Sándor. Nyíregyháza, 2006.  56‒57.
[9] Wikipédia https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarorsz%C3%A1g_vas%C3%BAtt%C3%B6rt%C3%A9nete
[10] Melle, Otto: “Fußspuren Gottes in meinem Leben”: Lebenserinnerungen 1875‒1936 von F.H. Otto Melle. Szerk.: Klaus Schneider. Bremen, 2005. 138‒139.
[11] Uo. 152‒155.
[12] Khaled László: A metodizmus története Magyarországon 1901 és 1911 között. In: Keskeny utak. Tanulmányok a Magyarországi Metodista Egyház történetéről. Szerk.: Lakatos Judit. Magyarországi Metodista Egyház, Budapest, 2005. 71.
[13] Jegyzőkönyv a Magyarországi Püpsöki Methodista Egyház negyedik missiói konferenciájáról. Nyíregyháza, 1927. 23.
[14] Dr. Frisnyák Zsuzsa: A Délvidék árutermelő kistérségei és a vasúthasználat területi sajátosságai (1895). In: A Délvidék történeti földrajza, i.m. 48.
[15] Melle, Otto: “Fußspuren Gottes in meinem Leben”: Lebenserinnerungen 1875‒1936 von F.H. Otto Melle. Szerk.: Klaus Schneider. Bremen, 2005. 164.
[16] Melle, F. H. Otto: Vom Anfang des Methodismus in Budapest und Ungarn. Evangelist für die Donauländer. 1931. január 11. 6. Idézi Khaled, i.m. 75–76.
[17] Melle,  “Fußspuren Gottes”, 160‒161. A Wikipédia Orsova szócikke említést tesz arról, hogy a Monarchia évtizedeiben a magyar úri osztály kedvet úticélja volt Orsova, ahová a Duna-Gőzhajózási Társaság hajóival kényelmesen el lehetett jutni.
[18] https://en.wikipedia.org/wiki/Transatlantic_crossing és https://en.wikipedia.org/wiki/Cunard_Line
[19] Melle, “Fußspuren Gottes”, 240.
[20] Melle, “Fußspuren Gottes”, 240‒241.