Carl Lutz és a budapesti metodisták

Gyáni Gábor A történeti tudás című könyvében idézi Maurice Halbwachs kijelentését, mely szerint a történelem akkor kezdődik, amikor a hagyomány véget ér.[i] A metodista egyház esetében a második világháború az a határ, amin túl már csak keveseknek vannak személyes emlékei. Szinte alig emlékszik már valaki azokra a lelkészekre, akik akkor szolgáltak a gyülekezeteinkben, a közösségekbe járók nevei is nagyrészt feledésbe merültek. A fiókokban porosodó fényképeken sok az ismeretlen arc. De időnként váratlanul egy név vagy esemény előkerül a feledés homályából, és felszínre hozza az emlékeket. Ilyen név Carl Lutzé, a második világháború idején Magyarországon szolgálatot teljesítő svájci alkonzulé, akiről három fényképet is őriz a metodista levéltár, mégis alig beszéltünk róla korábban.

 Carl Lutz-ról akkor hallottam először, amikor a 2000-es évek elején az egyház levéltárosaként dolgoztam, és időnként betértek hozzánk látogatók, akik arról szerettek volna többet megtudni, hogy milyen szerepet játszottak a metodisták a második világháború alatt zajló embermentésben. Mivel erről semmilyen dokumentum nem volt nálunk, inkább az ő történeteiket hallgattam, mint segítettem. Terray László, a Norvégiába emigrált híres evangélikus lelkész a Krisztushívő zsidók közössége után érdeklődött. A norvég misszionárius, Gisle Johnson évekig szolgált Budapesten, és kezdetben a Felsőerdősor utcai imateremben hirdette meg az alkalmait. Svájcból azzal kerestek meg bennünket, hogy segítsünk, hogy Carl Lutz, a metodista embermentő tiszteletére nevezzenek el egy utcát Budapesten. Akkor még keveset tudtunk róla, de az már egyértelmű volt, hogy a metodista egyháznak nagyon is sok köze van ehhez az „elfeledett hőshöz”.

Carl Lutz az embermentésben

Carl Lutz svájci alkonzul a második világháború alatt Magyarországon zajló embermentés kiemelkedő alakja, ha nem a legnagyobb hőse volt. Egyes források szerint 62 ezer embert mentett meg a pusztulástól, de a mértéktartóbb források is több tízezer megmentett életről beszélnek. Theo Tschuy svájci történész magyarul is megjelent könyve, Becsület és bátorság. Carl Lutz és a budapesti zsidók címmel részletesen és minden fellelhető levéltári forrást felhasználva mutatja be azt a heroikus küzdelmet, amit sok társával együtt vívott a budapesti zsidók megmentése érdekében. 1942 januárjában érkezett Magyarországra, amikor az európai zsidóság helyzete már válságosra fordult. A svájci követség idegen érdekeket képviselő osztályának a vezetőjévé nevezték ki, ‒ amely a Magyarországgal hadban álló, és nagykövetséggel nem rendelkező országokat, mint pl. az USA-t, Nagy-Britanniát képviselete ‒, és ebben a minőségében került kapcsolatba az európai zsidók palesztinai kivándorlását segítő cionista szervezetekkel. Lutz 1944. március 19-ig több mint tízezer zsidó, főleg gyerekek kiutazásához állított ki vízumot.

Magyarország német megszállása után, amikor a magyarországi zsidók deportálása megkezdődött, a hadi helyzet miatt az ország elhagyása már lehetetlen volt, de a külföldi országoktól kapott beutazási engedélyek életmentőnek bizonyultak. Lutz engedélyt kért a német és a magyar hatóságoktól a már kivándorlásra jelentkezett 8000 ember kiutazásához, de nem 8000 személynek, hanem ennyi családnak állított ki védleveleket. Az Auschwitzi jegyzőkönyvek (a haláltáborokban folyó megsemmisítő tevékenységről kijuttatott beszámolók) győzték meg arról, hogy mindenkit meg kell menteni, ezért 1944 nyarán már palesztinai beutazási engedély hiányában is állított ki gyakorlatilag hamis védleveleket, jóval többet, mint amire korábban engedélyt kapott. Hogy a szabálytalanságot elfedjék, az iratokat 1-től 8000-ig sorszámozták munkatársaival, majd a számozást újra elkezdték az 1-es sorszámmal. 1944 novemberében, a budapesti gettó felállítása után kérésére engedélyezték, hogy a svájci védlevéllel rendelkezők svájci védelem alatt álló házakba költözhessenek. 76 ház kapott diplomáciai védelmet, ahol több tízezer zsidó talált menedéket. Később Lutz módszerét követte a Nemzetközi Vöröskereszt, a Szentszék, a svéd nagykövetség, és további lakóházak kerültek nemzetközi védelem alá.

Lutz segítői zsidó ifjúsági szervezetek voltak, ezek tagjai hozták a kérelmeket, és vitték a védleveleket a bujkálóknak. A dokumentumok igénylését, szétosztását a Vadász utcai „Üvegházban”, Weisz Artúr üvegkereskedő házában végezték, ahol közel 3000 zsidó vészelte át a nyilas rémuralmat 1944‒45 telén. A zsidó fiatalok, hogy minél több veszélyben lévő budapestinek tudjanak védlevelet adni, maguk is készítettek svájci igazolásokat. Az éjszaka, gyertyafénynél készült okmányok azonban időnként feltűnően elütöttek a valódiaktól. Lutz visszaemlékezése szerint élete legnehezebb pillanati voltak azok, amikor a magyar rendőrök parancsára személyesen kellett a hamis és valódi menleveleket kiválasztania az óbudai téglagyárban összezsúfolt zsidók között. A hamis okmányok tulajdonosait a helyszínen kivégezték.

 A háború után évtizedeken keresztül elhallgatták Carl Lutz érdemeit, a zsidómentésben játszott szerepét. Sőt, diplomáciai karrierje is derékba tört (nem kapott jelentősebb diplomáciai feladatot, késett a konzuli kinevezése), mert a zsidómentő akciókban túllépte hatáskörét, ezzel a felettesei szerint veszélybe sodorta Svájc semleges státuszát. Magyarországon is feledésbe merült az emléke, amíg a holokauszt túlélői meg nem szólaltak. Különösen sokat tett azért, hogy megismerje a világ Lutz érdemeit, Agnes Hirschi, nevelt lánya, maga is Holocaust túlélő. Fokozatosan vált ismertté a világ számára annak a kiterjedt mentőakciónak a története, amelyet az ő bátorsága, határozottsága tett lehetővé. 1964-ben feleségével, Gertrúddal megkapták a Világ Igaza kitüntetést. Magyarországon 1991-ben emlékművet állítottak fel a Dohány utcai zsinagóga közelében, amely Lutz embermentő tevékenységére emlékezik, és 2010 óta a dunai rakpart egy szakasza az ő nevét viseli. Az egykori Üvegházban emlékszoba őrzi a cionista fiatalok és Carl Lutz közös akciójának emlékét.

Carl Lutz és a metodisták

A Lutz embermentő tevékenységéről szóló internetes oldalak, visszaemlékezések keveset írnak arról, vagy meg sem említik, hogy Lutz hívő metodista családból származott. Fiatalon kivándorolt Amerikába, ahol egy metodista főiskola hallgatója lett, és lelkésznek készült. Bár egy nyári gyakorlat után, amelyet Svájc amerikai nagykövetségén töltött, az útja a diplomáciai karrier felé vezetett, kiválóan megállta a helyét a szerény, precíz és jó szervezőkészséggel megáldott fiatalember, de az egyházzal sem szakadt meg a kapcsolata. Palesztinában és Budapesten is rendszeresen jártak istentiszteletre feleségével, itt éppen a Felsőerdősor utcai német gyülekezetbe.

Hecker Frigyes visszaemlékezéséből tudjuk, hogy Hecker Ádámmal közeli barátságba került, rendszeresen találkoztak és együtt imádkoztak (többször a Gellért-hegyen, hogy háborítatlanul beszélgethessenek). A háború utolsó éveiben Carl Lutz közvetítésével svájci adományok is érkeztek a nélkülöző egyházba, az újvidéki szanatórium az ő közbenjárására menekült meg a pusztulástól. A metodista levéltárban őrzött egyik fényképen diplomáciai autója mellett Tessényi János szuperintendens, Hecker Ádám és felesége, valamint Otto Melle német püspök társaságában látható. A kép 1942 tavaszán készült, nemsokkal azután, hogy megérkezett Magyarországra. A társaság minden bizonnyal az Újvidéken tartott évi konferenciára utazott. Egy másik fényképen Tessényi Jánossal a diakonissza szanatórium kertjében látható. Nem tudjuk, hogy a budapesti gyülekezetbe járó zsidó testvérek mentésében segített-e, erről nem szól semmilyen visszaemlékezés. De azt tudjuk, hogy Bereczky Albert református püspök, aki sokszáz zsidót keresztelt meg, bújtatott, segítőivel sok svájci védlevelet osztott szét és kapcsolatban állt Lutz alkonzullal, segített a metodista gyülekezetbe járóknak is.

 A Lutzról szóló elbeszélések visszatérő szava a bátorság. A kritikus pillanatban a szenvedő, üldözött ember megsegítése minden más szempontot felülírt számára. Aki egész életében a diplomáciai szabályok pontos betartását tartotta a legfontosabbnak, gondolkodás nélkül lépett át minden hivatali előírást, hogy minél többeknek segítsen. Életrajzírói a svájci humanista hagyományok tovább élését látják tevékenységében, esetleg a családjából hozott pietista örökséget. Carl Lutz, a semleges Svájc alkonzulja egy egész diplomáciai gépezetet állíthatott az embermentés szolgálatába. Azonban Carl Lutz, a hívő keresztény bátorsága kellett ahhoz, hogy a gépezet mozgásba lendüljön. Amikor a háború borzalmai és az emberi kegyetlenkedés mindent elborított, akik saját életükben megtapasztalták Isten minden ember iránti szeretetét és irgalmasságát, maguk is erőt kaptak, hogy másoknak segítsenek.

Budapesti emlékművénél a Talmudból vett idézet emlékezik rá: „Aki egy életet megment, az egész világot megmenti.”

Carl Lutzról magyarul:

Agnes Hirschi ls Charlotte Schallié (szerk.): Zsidó szemtanúk beszámolói a háborús idők Budapestjéről. Budapest: Kalligram, 2019.

Theo Tschuy: Becsület és bátorság. Carl Lutz és a budapesti zsidók. Miskolc: Well-Press, 2002.

Vámos György: Carl Lutz (1895‒1975). A Világ Igaza. Svájci diplomata Budapesten 1944-ben. Éditions de Penthes, 2012.

---